Zenész Magazin Zenész 2004.nov.XII.évf.11.sz.

 

"A zene minden áldozatot megér"

Vázsonyi János 34 éves muzsikus. Bár jazz tanszakot végzett, nem lehet egyértelműen meghatározni műfaji hovatartozás szerint, ugyanis az általa alapított underground irányzatot képviselő Drums, majd később a szintén besorolhatatlan Triton zenekar vezetőjeként is valami addig nem létező, szokatlan zenei világot teremtett. Gyakran hallható más, jazz-közeli, illetve világzenei produkciók szólistájaként, szóló-improvizációkkal fellépő magányos hősként, és nem utolsósorban klasszikus előadóművészként is. Csupán két dolog biztos János hangszeres tevékenységét illetően: az altszaxofon és a megkérdőjelezhetetlen tehetség. Bármit is csinál, az csak is az első vonalbelieknek kijáró mércével értékelhető.

- Nemrég egy kritikus azt írta rólatok, vagyis a Tritonról, hogy titokban működtök. Te érted ezt?
- Lehet, hogy arra célzott a kritikus, hogy olyanok vagyunk, mint a partizánok: csak ritkán bukkanunk fel a budapesti jazzéletben, legfeljebb néha egy-egy underground rendezvényen. Nem nagyon létezik koncertszervező, aki foglalkozna velünk, és játszani csak akkor tudunk, ha hívnak. Koncerthely pedig - ideértve a klubokat is - nagyon kevés van; mint tudjuk Emiatt elég keveset játszunk: havonta egy-két alkalommal. Viszont ezeknek van visszhangja; főleg az interneten jelenik meg sok pozitív visszajelzés, de még koncerteken készült fényképekkel is gyakran meglepnek. Viszonylag kis létszámú, de stabil közönségünk van.
- És az új, azaz a második Triton-lemez mennyire �visszhangzik"? Vagy lehet, hogy az is titokban maradt? Talán egy éve sincs, hogy elkészült...
-...igen. Az elsőhöz képest, amely meglehetősen eklektikusra sikerült, a mostani már egy kiforrottabb, egyenletesebb zenét tartalmazó lemez. Ez a CD nagyon kis példányszámban készült, nem is bíztuk kiadóra, csak koncerteken áruljuk. Vagyis az élő koncertélmény felidézésének esélyét kínáljuk a lemezzel.
- Eleve ezzel a koncepcióval készítettétek a CD-t? Fel se merült, hogy egy kiadó, egy terjesztő és némi PR álljon a produkció mögött?
- Úgy gondolom, lemezt azért készítünk, hogy egy korszak, illetve az ehhez kapcsolódó produktum ne szálljon el a semmibe; tehát archiváljuk a munkánkat. Ha egy zenekar létrehoz valamit, előzőleg hosszabb-rövidebb ideig formálódik az anyag, mint egy szobor, majd eléri a kvintesszencia állapotát, amely leginkább tükrözi a dolog lényegét. Nyilván szeretnénk, ha ez megmaradna. Persze a zeneszámok azóta is állandóan változnak, de már nem olyan mértékben, mint a kezdeti időszakban. Ma már legfeljebb csak finomodnak a kompozíciók.
Egyébként én kissé ódzkodom is a kiadóktól. Egy szubkulturális rétegnek szóló zene, párszáz példányban kiadott CD-n senkinek nem üzlet. Az a legtisztább, ha megpályázunk valamennyi összeget, vagy saját magunk finanszírozzuk ezeket a lemezeket. Így közvetlenül nyomon követhetjük a hangfelvétel sorsát, és nem keveredünk bizalmatlan, kétes viszonyba semmiféle kiadóval Csak ajánlani tudom minden újonnan létrejött zenekarnak ezt a szisztémát.
- Lehet, hogy a szemléletmódod időszerűbb, mint valaha; tudniillik egyre gyakrabban hallani siránkozó zenekarokról, akiknek a lemezét senki nem akarja kiadni. Most kaptak tőled egy alternatívát azok az együttesek is. Persze ez csak azoknak a muzsikusoknak jó, akik hisznek a zenéjük értékében, és akiknek a zene fontosabb, mint a siker, a népszerûség vagy az üzlet.
- Ha tényleg fontos a zene, akkor az minden áldozatot megér. És áldozatot hozni valami igazán fontos dologért - főleg azért, amit az ember igazán szeret -, olyanoknak is kell, akik hiper szenzitív művésznek érzik magukat. Mi jazz-zenészek, vagyis inkább zenészek hajlamosak vagyunk lekezelni a mindennapi élet munkáját, pedig bármeddig visszamegyünk a művészettörténetben, azt láthatjuk, hogy hihetetlen nagy és alapos hétköznapi munka van minden mű mögött. Az áldozatokat pedig itt, azaz a materiális világban kellett vállalnia mindenkinek; és nemcsak önmagáért, hanem a mű hitelességéért is. A szakmai felkészüléssel, az anyaggal, a gyakorlati megmunkálással mindenkinek meg kell küzdenie. A Dávid-szobrot nemcsak kitalálta Michelangelo, hanem meg is faragta, és Bach sem várt arra, hogy valaki megvonalazza neki a kottalapokat, és ha kellett elgyalogolt száz kilométert, mert nem volt közelebb egy orgonista. Ez a fajta áldozatkészség sajnos kiveszőben van. Pedig még mindig akad néhány úgynevezett rétegműfaj - amilyen a miénk is -, amely csak hosszútávon, sokáig tartó formálgatás, tökéletesítés árán lehet életképes. A rövid távú művészetekben lehet gyors sikereket elérni, de kérdés, hogy arra meddig fognak emlékezni.
- Tehát összefoglalva: aki komolyan gondolja a művészetet, tegyen türelemmel. Ne akarjon azonnal jól megélni belőle, és vállalja az ezzel járó áldozatokat.
- Pontosan. Kicsit alkati kérdés is ez, mert vannak aszkétikus típusok, akik kevéssel is beérik; nekik nyilván egyszerűbb ez a viszonyulás.
- Te ilyen alkat vagy?
-Igen; de történetesen most nincs is okom panaszra, mert mindenem megvan, ami számomra szükséges. A materiális háttér, a körülöttem lévő valóság, mint egyik feltétel, a partnerkapcsolat, vagyis a feleségem, aki csodálatos (nem zenész), és hogy van hol laknunk és van mit ennünk. A szellemi háttér pedig a szüleimnek köszönhető, akik szinte észrevétlenül plántálták belém az ismeretanyagot, az értékrendet, amelyet a mai napig nagy rácsodálkozással ismerek fel, mint eredendő szülői útmutatást. A papám hangszertechnikára, vagy intonációra vonatkozó röpke megjegyzéseire csak legyintettem, amelyekről most sorra bebizonyosodik, hogy nagyon is fontosak. De mondhatnék példákat irodalmi vagy más művészeteket érintő témakörökben is, amelyek rendre jönnek elő bennem, valahonnan a mélyből, s melyeket nem az iskolában tanultam. De ami talán a legfontosabb a szüleimet illetően, hogy hitet adtak nekem; úgy értem, önmagamban tudok hinni általuk. Mert õk egy felnövekvő gyereknek hitelesen tudták mondani, hogy tehetséges vagy, hogy ezt neked érdemes folytatni. Rengeteg gyerek tanul például zenét, de már nagyon ritka, hogy akár a pedagógus, akár a szülő megerősítené azt a gyereket abban, hogy higygyen is a tehetségében. Pedig ennek hiánya, vagy megléte fényéveket jelent - pluszban vagy mínuszban - a zenét tanuló ember fejlődésében.
- Amikor hitet akarunk önteni valakibe, nem lényegtelen, hogy ki, mire fogékony. Legtöbbször a szubjektív lényhez vezető kommunikációs módot sem találjuk, nemhogy abban erősítsük, amiben erősödnie kell, vagy amiben esetleg akar az illető.
- Persze az sem mindegy, hogy valahol nagy titokban, esetleg tudattalanul elfogadunk-e egyfajta szülői értékrendet, és vállaljuk-e a folytatást. Amikor elkészítettem a Bach lemezt a BMC-nél, Lang Andris barátom megjegyezte: úgy látszik, mégiscsak megvalósítjuk a szüleink álmait - mivel szülői forszírozásra ő is épp ezt tette egy ma már ismert sajtótermék létrehozásával.
Léteznek sorsszerű megoldások.
- Hogyan került össze Bach és az altszaxofon?
- Egy karácsony alkalmával a szüleimmel és néhány jelenlévő muzsikussal elkezdtünk teljesen spontán zenélni. Azóta is úgy érzem, ezen a pontot ért véget a kamaszkorom. Aznap este nagyon sok fontos dolgot megértettem a szüleimmel kapcsolatban. Később többször is zenéltünk együtt, és minden alkalommal ugyanaz a meghittség volt jellemző. Ennek egyik eredménye, hogy magával ragadott a barokk zene varázsa; ezzel egyidejűleg pedig egy sokkal fegyelmezettebb, szisztematikusabb tanulás kényszere is.
- Az eredmény már ismert; és úgy tűnik, azóta is változattanul műsoron van ez a produkciód, hiszen szinte rendszeresen hallhatunk tőled olyan szólókoncerteket, amelyeken Bach mellett már Vivaldi, Telemann és más barokk szerzők műveinek átiratait is játszod.
- Pedig azt hittem, hogy ezeket soha nem fogom közönség előtt játszani, mivel egy meghitt családi szituáció van a dolog hátterében. Attól is féltem, hogy felszínesen valami divatos, extravagáns ötletként értékelik az ilyesmit. Ennek ellenére épp egy hete például a Pannonhalmi Apátságban szerepeltem ezzel a produkcióval, amely nemcsak azért volt jelentős, mert ez a koncert indított el egy tervezett fesztivált, hanem azért is, mert a Keller Vonósnégyessel együtt léphettem fel - eredetileg Perényi Miklóst hívták a hangversenyre, s mivel ő nem tudott eljönni, engem kértek fel helyette. Nagy megtiszteltetés volt számomra. Lehet, hogy ez is sorsszerű?
- A klasszikus kritika hogyan értékelte a Bach lemezt?
- A Gramofon meglepően pozitív minősítést közölt a CD-ről, négy vagy talán öt csillagot kapott a lemez. Máshol is jelent meg értékelés, de az is határozottan jó volt. Kicsit kétkedtem is ezek miatt, elfogultságra is gondoltam, amikor világhírességek lemezeihez viszonyítva jobbnak ítélték az én produkciómat. Egyébkén úgy gondolom, a szigorú vagy egyenesen negatív értékelésből lehet inkább tanulni.
- Azért talán jobb, ha azt négyszemközt közlik veled.
Hát, igen...(nevet). A legszigorúbb kritikus az édesapám, aki talán a lemez egy részletéről szikáran közölte, hogy ez jó. Ettől kezdve megszűnt bennem mindenféle bizonyítási kényszer a külvilág felé. Meg is fogadtam, hogy ezentúl semmilyen kritika nem fog hisztis primadonnává változtatni; inkább megfontolom, hogy nincs-e véletlenül igaza, hátha épít vele.
A viszonyulásokat illetően, más vonatkozásban pedig, borzasztó fontos arra figyelni, hogy a zenész a kijelentéseivel mit okozhat, milyen rezgéseket indíthat el a kollégáiban. Arra gondolok, hogy a zenész barátainkhoz, vagy felebarátainkhoz hogyan viszonyulunk, hogyan kezeljük őket. Érzékeny emberekről van szó, ugye.
- Azt hiszem, most rendkívül fontos dologra hívtad fel a figyelmet... Viszont nekem eredetileg egy jazztémájú interjút kellett volna készítenem veted, vagyis legalább az improvizációs technikádról el kell árulnod egy' s mást.
- Ez hosszú és érdekes történet nálam. Hasonló, revelációszerű élmény volt az első idevágó momentum, ahogy Miles Davis is ilyesmiről számol be a róla szóló könyvben. Az első Charlie Parker lemez hatása elementáris erejű volt számomra. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges szinte gondolatsebességgel rögtönözni, spontán komponálni és játszani is egyszerre, frázisok nélkül, hihetetlen tempóban. Sok-sok órán keresztül csak a Donna Lee-t hallgattam és bámultam a kottáját.
- Az a szám azóta is az elsőszámú kihívás a szaxofonosok számára.
Igen. Ezek után nekem is volt mire hajtani; hamarosan rengeteg gyakorlás, majd a jazztanszak következett. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy most már itt is rengeteg kitaposott ösvény van, amelyek között nehéz megtalálni az embernek a saját hangját.
Jó ideje érdekel az indiai zene. Abban még mindig van valami ősi tisztaság, főleg a nagyon gazdagon zengő felhangok meghatározó szerepe miatt. Ez az alap-tonalitásra épülő hangzás vonz leginkább ebben a zenében. A fúvós hangszerek pedig a természetüknél fogva olyanok, hogy a felhangrendszerrel jól lehet operálni. Ezt akár egy egyszerű csődarabbal is jól lehet érzékeltetni. Ezt az előnyt érzem a szaxofonon, például a zongorával vagy a gitárral szemben. Ráadásul a felhangdús zenei világ szinte kihasználatlan terület az európai zenében - kivéve a gregorián énekeket. Vagyis engem ez érdekel leginkább az improvizatív irányzatok vonatkozásában is. Ez persze nem nagyon simul a jazzhez, amelyben hagyományos, temperált szólókörök jelentik a lényeget. A sok hangnemben és harmóniával megszólaló klasszikus, vagy inkább kortárs komolyzene is talán érdekesebb lett a temperáltság által, de ugyanakkor el is veszített valami ősi tiszta, rituális tartalmat.
Számomra izgalmasabb az a zene, amelyben kevés a harmónia, mert így nagyobb teret kap a felhangdús játék. Már ez a törekvés tükröződött a Drums zenéjében is � amelyet gyakran ért kifogás, hogy kissé harmóniaszegény -, és ez jellemző a Tritonra is, kifinomultabb, letisztultabb megoldásokkal. Ez alatt azt értem, hogy a kétféle megközelítés egyensúlyában keresendő a megfejtés, amelyet a Triton zenei világában megtalálni vélek.

Matisz László

<< vissza

Fotó: Reviczky Zsolt