Ne lőj a zongoristára! Na, de ki az a Hans?

MYMUSIC 2008. április 27. | Sári Júlia
Copyright:

2008. április 27. | Sári Júlia

Ne lőj a zongoristára! Na, de ki az a Hans?

Copyright:

Kinek kell a jó akusztika, a megfelelő hangosítás, a nagy közönség vagy akár az oxigén, ha van egy füstös kocsma, aminek a falai is zenélnek, és egy zenekar, akik szívből, spiritusszal játszanak? A tíz éve megalakult Triton Electric Octopus jazz-együttes komoly átalakuláson ment át nemrég a tagokat illetően, ebből adódóan pedig zeneileg is, s ez többek közt egy immár eltávozott, legendás bárzongoristának köszönhető, aki holtában is képes összehozni az ifjú zenészeket. Hogy ez mit is jelent, nemsokára, addig is egy sor dicséret következik, illetve isten áldja Hansot!

A rejtélyek megfejtését kezdjük „Hans” kilétének fölfedésével. Az évtizedek óta Budapesten élő holland jazz-pozanos, illetve kocsmáros – teljes nevén Hans van Vliet – a pesti éjszaka meghatározó, immár fogalommá vált alakja, akinek olyan legendás kocsmákat köszönhet az alternatív kulturális élményekre és jó sörre szomjazó városi ifjúság, mint a 6tusi Kápolna, a Castro Bistro, az V. Bejáró vagy az Ellátó. Legújabb vállalkozása, a Corvin áruház aljában található Jelen kocsma két szerelme, a jazz és a vendéglátás találkozását testesíti meg (már a berendezés és valamennyi plakát is a zene körül forog), s nem véletlen, hogy a programok meghirdetése nélkül is mindenkihez eljut a hír, ha jó koncert lesz Hansnál. Így történt a csütörtök esti Triton Electric Octopus fellépése előtt is, amely sikeresen megtöltötte hallgatósággal a csapnivaló akusztikájú, ám pompásan kiplakátozott koncerthelyiséget. A zenekar rövid és könnyen megjegyezhető nevében komoly metaforikus jelentéstartalmak fedezhetőek fel, mint például a négy zenész nyolc – egységes szellemi irányítás alatt lévő – kezére utaló „Octopus”, vagyis polip fogalma, illetve a könnyebben megfejthető „Electric” jelző, amely a hetvenes évek hangulatát idéző hangszerezésre (hammond-orgona, basszusgitár, szaxofon, dob) céloz, a kagylókürtjén játszó mitológiai alak, Triton nevét pedig talán a zenében föllelhető népzenei motívumok ihlették. Fúzió ez a javából, amelybe még néhány szaxofonon eljátszott Bach-melódia is belefér amolyan szellemi ellazítás gyanánt, két szám között.

A zenekar mostani, körülbelül egy éve kialakult fölállása szerint szaxofonon változatlanul az alapítótag és „frontember”, Vázsonyi János játszik, aki másfél évtizede meghatározó figurája a hazai underground klubéletnek, s egyebek közt az Amorf Ördögökből, a Kamuból, a Bomb the Jazz bulikból, illetve komolyzenei szólókoncertjeiről ismert. Rajta kívül egyedül a basszusgitáros Herr Attila maradt meg a régiek közül, a dobos Badics Márk és a billentyűs Premecz Mátyás pedig ifjú titánokként robbantak be az együttes zenei világába. Hogy milyen is ez a zenei világ? Egyszerű, olykor csaknem banális (a szó jó értelmében), ám rendkívül fülbemászó dallamokból kiinduló, komoly és bonyolult magasságokba épülő stílusfúzió, amelyben egy észbontó, színtiszta acid jazz szintetizátor szóló után magától értetődően következik egy kis balkáni őrület, egy jól ismert jazz-standard vagy éppen valami popos, negédes melódia. Vázsonyi János expresszív, hol végtelenül szellemes, hol egyenesen romantikus, hol véresen komoly játéka erősen meghatározza a hangképet, ahogy az egész zenekar szellemiségét, s ennek mér épp ideje is volt, a korábbi felállásban ugyanis nem érvényesült ilyen hangsúlyosan a szaxofon. Nem is csoda ez, hiszen Vázsonyi és Kardos Dani gitáros, a zenekar egykori tagja – aki nem mellesleg a számok egy részét írta – kicsit mindig is olyan volt a színpadon, mint két dudás egy csárdában. Így Kardos kiválásával – ha az egy örökké fájó, soha be nem gyógyuló seb is a rajongói (mint például jómagam) számára – tisztultak a viszonyok, és végre méltó szerephez jutott a szaxofon.

Vázsonyi János mellett most a másik, ezúttal az övével békésen megférő főszerep a Barabás Lőrinc Eklektricből is ismert billentyűs Premecz Mátyásé, akit – kétségtelen – a sors vezényelt az Octopus karjai közé, méghozzá egy megboldogult mester közreműködésével. Ahogy Vázsonyi elmesélte, Fáyi András, legendás, ám méltatlanul elfeledett zongorista és zeneszerző, akit legtöbben a Calgary nevű kis budai kocsma öreg bárzongoristájaként ismertek, vezette őt el Premeczhez, méghozzá a halála után rendezett emlékkoncert estéjén.

- Személyesen ismertem Fáyi András bácsit, még banánt is vittem neki a kórházba egy súlyos balesete után. - meséli Janó. - Nagyon szerettem, és csodáltam a zenéjét, éppen ezért volt fájdalmas az emlékkoncerten látni, ahogy a zongoristák félvállról, mindenféle odaadás nélkül lezavarják néhány dalát, és közben az énekesek playbackről énekelnek. Teljesen letörve sétáltam el utána a Kuplungba, hogy érjen még valami jó élmény aznap este, és ott találkoztam Mátyással, aki Trio Quartet zenekarával játszott épp. Azonnal éreztem, hogy vele szeretnék zenélni, bemutatkoztam, és nemsokára el is kezdtünk próbálni.

Akár véletlen, akár kozmikus erők eredménye, a Triton Premecz-cel kiegészülve vált igazán azzá, ami – elsősorban ő az, akinek hála indokolt a névben is szereplő „electric” jelző –, úgymond olaj volt a tűzre, s így a régebbi számokban is több lett a dinamika, az egymást váltó szaxofon és szinti szólók pedig egyenesen lehengerlőek. A zongorista már ismerősnek tűnő, régi cimborára emlékeztető figurájánál fogva is izgalmat, humort és feszültséget visz a műsorba, flegma, kicsit komisz megjelenését meghazudtoló, lelkiismeretes, pontos, mégis svungos és önfeledt kurjantásra ingerlő játéka pedig magáért beszél – vagy inkább zenél. Még sok ilyen élményünk legyen Hans jóvoltából a jövőben – a Jelenben!

Sári Júlia

<< vissza

Fotó: Reviczky Zsolt